A keménység, a szigor, a tervszerűség minta szobra, volt az a furcsa lány, akiről írok néhány sort röviden. Az érzéseket a romlottsággal azonosította. Az egyetlen szerencséje, hogy empatikus volt, így bele tudott érezni mások életébe és ebből nagyon sokat merített. Mégsem fenyegette az a veszély, hogy a sok nehéz sors tönkre teszi, mert félre tudta rakni mindezt és cselekvési tervként szemlélte a hétköznapokat. Vágyai voltak, színes, élettel teli vágyak, melyek érzésekkel voltak tele, de esélyük sem volt szóhoz jutni…

Egyszer aztán jött egy még furcsább nő, tele élettel, energiával, vidámsággal, bátorsággal és a nem tudta nem figyelni, lesni, minden érzését kíváncsian magába szívni a lány… Pillanatok alatt megszerette és barátnőjének érezte. Mint porcelán babára próbált vigyázni, segíteni nehogy a keménysége, a szigora, a tervszerűsége eltűntesse kedvenc játék babáját: az örömöt.   Az öröm azonban, nem hogy eltűnt, hanem egyre jobban érezte a vágyat a lányban, a hasonlóságot kettejükben, a kő mögött a szenvedélyt. Nem, nem kezdett falakat törni, csak nem hitte el, hogy ennyi… Tudta, hogy a tökéletesre csiszolt ékszernél sokkal több izgalmat rejthet a csiszolatlan gyémánt. A sokba az intenzitást, az ijesztőbe a harcost, az alkotás mögött, az alkotót látta.

Egy nap. A mestert túllépte tanítványa. A mester, az a nő, aki mindig látta az éledező nőt a furcsa lányban. Aki ismerte a dalt: „Az álmot meg nem álmodni, úgysem tudod!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.