Gimnazista voltam, amikor a dédimamám stílszerűen halottak napján az égi kávéházakat választotta délutáni eszpresszójának elfogyasztásához. Az apai nagypapám, majd a nagymamám követték. Azóta másképp számolom az anyai nagyszüleimmel eltöltött ünnepeket, lopott telefonhívásokat, kedves, őszinte szavaikat, mindazt, ami maradt nekem a régi világból.

Éjfélkor Párizsban a múltba vágyunk, és a múlti s visszapörgetni az idő kerekét. Igyekszik is rámutatni a rendező, hogy a jelenben kell megtalálni azt, ami a jövőnek szép lenne. De vannak pillanatok, amikor mégis helyénvaló a múlt megjelenítése. Ma színházban voltam és eszembe jutott, mikor régen csak az alakításé volt a főszerep, a nézőt nem vakította el a lézer és látta a színész minden rezdülését, ahogy együtt lélegzett a darabbal, ahogy eggyé vált a szereplő érzésivel. Ma is megtörtén sokszor a csoda a színpadon...de egy-egy pillanat elveszett, mert kitakarta a díszlet versenye, a fények versenye, vagy megszakította egy break betét. Hatásvadász eszközök miatt elmaradt a hatás. A mondanivaló elpörgött a sok-sok információban: "Ember, embernek farkasa..." A díszletet a nézőtérről hiányoltam. A múltbeli képben csodálom kislányként az öltönyös férfiak mellett lépkedő csodaszép hölgyeket...persze nem ez számít...de mégis valahol a farmer nehezen siklik bele a bársonyszékbe az én jelenembe. A jelen nem fukarkodott humorral, fiatal tehetségekkel, legendákkal és a színház adta örömmel.

A gimnáziumot követő években a kulturális programokra állandó kísérőm a párom nagymamamája volt. Rózsa mamám komolyzenei koncertekre, színházba és még a bábszínházba is örömmel velem tartott. Többször eszembe jutott a dzsungel törvénye, hogy felnövünk és egyedül maradunk - persze megtaláljuk szintén egyedül maradt párunkat. Nagyon hiányzott a mindig csinos, mindig vidám, a fiatalabb generáció minden vágyát és kérdését nálam is jobban értő rózsaszín mama. Az első ember, akit felnőttként veszítettem el. Az utolsó, aki a gyermeket látta bennem.

Mikor Balú, az öreg medve, aki minden élettapasztalatát és tudását igyekezett "beleverni" a kis Maugli fejébe és szívébe, elbúcsúzik az élettől egy dalt énekelnek.

"Amíg őriz a szemed,
Amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet elmegyek, de itt leszek,
A lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz,
Nézd itt az arcodon, egy csepp, hogy eltévedt!
Sose bánd, ne szégyelld!
Egy cseppnyi bánat ébredt ma értem és érted.
aki álmomra ügyelt,
Hogyha gonosz hold kelt fel,
Ki a kedvemért jövőt remélt,
az hogyan hagyhat el?
Aki járt minden úton, aki ismert minden szót,
Ki száz szavamnak hangot adott,
Többé sose szól?
A szívben, ha mennydörög,
S a szemre felhő száll,
Zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad:
Miért fáj, miért fáj?
Amíg őriz a szemed, Amíg érez a kezed,
Amíg éltet a szíved, ne félj!"

Lépj a nagyszüleid lábnyomába, kövesd a szüleid útját, ne felejtsd el azt, amit tőlük tanultál. Ha nem is repülök éjfélkor a múltba, hisz a jelenben is annyi szépség vár rám arra biztatlak néha nézz hátra. Érdemes a múlton töprengeni, egy kicsit, hogy ráismerjünk a jelenben. Lássuk, túléltünk már hasonló nehézségeket, megtanultuk, hogy kell elérni kitűzött célokat, megoldottunk feladatokat, átéltünk boldog perceket, melyek bennünk vannak nem tűntek el. Amit rózsaszín mama tanított a jelenben is elhangzik, csak Isten új szinkrontolmácsot választott. Most én hirdetem: a boldogság kortalan!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.